Ádám, az első zenei zsenitől a mai temperált hangrendszerig XI.

 

A középkor társadalmi változásai

 

Zene természetesen a középkorban is volt, csak jóval más volt a társadalmi megítélése. Pontosan ezért kell egy kis történelmi bevezetővel kezdenünk, nem pedig zeneelmélettel, hiszen éppen a "szociológiai" változások eredményezték azt a szemléletet, amit ma összefoglalva az európai kultúrkör zenéjének nevezünk.

 

Zene mindig is volt, éppen ahogy zeneszolgálat esküvőkön, romkocsmákban, úri vígasságokon, színházi előadásokon, temetéseken, ám a középkorban a magasabb szintű zene a (katolikus) egyház kiváltsága volt, amelyik nagyon sokáig nem engedett be hangszert a templomba, mondván, ez ördögtől való szerzemény. Ráadásul a liturgikus dalokban a dúr hangnemet is megtiltotta buja hangnemnek (modus lascivus) bélyegezve.

 

Milyen zene fejlődhetett ki mindebből?

Elég csak a gregoriánra gondolnunk. Ez a zene:

Az utóbbi talán a legfontosabb, mert az egzakt módon lejegyzett dolgoknak nagyságrendekkel nagyobb az esélyük a fennmaradáshoz, mint a szóban átadottaknak. Igen, az európai zene nem a középkori vágánsdalokból, hanem egyházi zenéből fejlődött ki, mert egyszerűen az került lejegyzésre.

 

Ha Európa történelmét egyszer figyelmesen végigolvassuk, akkor észrevehetjük azokat az óriási társadalmi változásokat, amelyekkel a késő középkorban mindenki szembesült. (Ez a teljes társadalmi felfordulás később a nagy francia forradalomban tetőzött.)

 

Delacroix - Liberty

 

Az egyik legjelentősebb közülük, hogy megjelent egy viszonylag gazdag, egyre befolyásosabb és magas kultúrigényű polgárság. Ez az öntudatos társadalmi réteg már másképpen gondolkodott (és gondolkodik azóta is), valamint konkrét kultúrigényeiért jelentős pénzt is hajlandó volt áldozni. Ez kedvezett a hangszerek és tágabb értelemben a zene társadalmi, azon belül is polgári fejlődésének, megítélésének, hiszen az addig lényegében egyházi hatáskörbe tartozott. Ez egyúttal a zene, a zenei gondolkodás (jó értelemben vett) világiasodását vonta maga után.

 

A vonós és a pengetős hangszerek fokozatos fejlődése mellett megjelentek az úgynevezett rögzített hangolású hangszerek, sőt később a polgári szalonokban ezek váltak uralkodóvá. Mai tipikus rögzített hangolású hangszer a zongora.

 

A kifejezés azt jelenti, hogy a hangszert nem lehet oly könnyen és gyorsan behangolni, mint mondjuk a hegedűt vagy a lantot. Az évszázadokkal ezelőtti zongora egészen másképpen nézett ki, klasszikus értelemben nem is létezett, csak külső hasonlóság volt közeli testvéreivel, a clavichorddal, a csembalóval, a spinéttel, stb. A csembalónál például (középső kép) nem a zongorára jellemző kalapácsok, hanem lúdtollak pengetik meg a húrokat.

Clavichord

Csembaló

 

Spinét

 

A polgári szalon kamarazenélése során egyre több, különböző hangolású és regiszterű (hangtartományú) hangszernek kellett együtt zenélnie, még pedig egyre inkább fejlődő zenét. Ez a temperált hangrendszer megjelenéséig nem volt minden esetben zökkenőmentes próbálkozás.

 

A dúr-moll hangrendszer fokozatos térhódításával és megszilárdulásával, vele a tonális zenei szabályok megerősödésével a zeneszerzők biztosabb alapot kaphattak a zenei kísérletezéshez. Zabolátlan zsenik már akkor is akadtak, akik nem elégedtek meg az éppen aktuális zenei szokásköteggel, hanem rohantak volna tovább, például úgy, hogy egy dalon belül még több hangnemet is kívántak használni (moduláció). Ezt korlátozottan a pithagoraszi rendszer is képes volt biztosítani, ám a hangrendszer részletezésekor észrevehettük, hogy nem hangzottak benne jól a tercek, amely a polifonikus akkordépítkezés egyik legfontosabb hangköze.

 

Összefoglalva: a társadalom fokozatos szemléletváltozása a zenében is éreztette hatását egyre magasabb és tágabb zenei-zeneelméleti igények formájában. Az évezredekig bevált és alkalmazott pithagoraszi hangrendszer elérkezett "teljesítményének" végső határához, így újabb és jobbnak vélt hangrendszeralkotási elméletek váltak szükségessé. Ez vezet be minket a harmonikus felosztás hangrendszerébe.