Ádám, az első zenei zsenitől a mai temperált hangrendszerig X.

 

Monódia kontra polifónia

 

Az előző fejezetekben ismertetett pithagoraszi hangrendszer 1-2 évezredig szinte tökéletes zenei alapot nyújtott a kor zenészei számára. Emlékezzünk vissza: már matematikailag nézve is kimutathatók voltak kisebb akusztikai hibák, eltérések (kommák), amelyet azonban (elméletileg) a tapasztalt zenész kis zenei rutinnal hangszerén könnyedén kikerülhetett. Ezt már maga Pithagorasz is észrevette. Ám ezt csakis azért tehette meg, mert maga a megszólaltatott zene volt egyszerű.

 

(Itt fontos hangsúlyozni, hogy magától Pithagorasztól nem maradt fent semmilyen írás, tanításait kizárólag tanítványai és követői műveiből ismerhetjük.)

 

Az ógörögök hangszerének a hárfát és bővített húrú rokonait, a phorminxot, valamint kitharát ismerjük. Egyesek egész ódákat zengenek az ógörög kultúra zenei teljesítményeiről, bár ennek jócskán ellentmond, hogy zeneileg is értelmezhető feljegyzések nem maradtak ránk, annál több magyarázó zeneelmélet, ami azonban nem egyenlő a zenével. Csak abba gondoljunk bele, hogy mire lennénk képesek ezekkel a mai szemmel nézve rendkívül kezdetleges hangszerekkel, annak ellenére, hogy esetleg akár Beethoven összes szimfóniája buzog fel bennünk. Nos, a lenyűgöző mélységű zenei tapasztalatok mellett is szinte minden odaveszne az ógörög hárfán, azaz egyszerűen nem tudnánk kizenélni magunkból azt, amit eddig zeneileg megismertünk. Én valahogy így képzelem az ógörög zenélést: kis húrpengetés, majd jó nagy adag arisztotelészi filozofálás felette. Hangsúlyozom: máshogy nem nagyon lehetett, mert nem volt meg hozzá sem a hangszeres, sem a zenei fejlettségük.

 

Az egyszerű, ősi zene mindig is dallamcentrikus volt (nem számítva persze a legősibb zenei jellemzőt, a ritmust). Ez azt jelenti, hogy a fő dallammotívumon kívül a zene mást nem tartalmazott.

 

Azt a daltípust, amelyben nem találhatók akkordszerű kíséretek, illetve más szólamok, hanem csupán 1, általában dallamszólam, monodikusnak, tágabb értelemben monódiának nevezzük.

 

Szinte az összes ősi népzene ilyen még ma is, gondoljunk csak a magyar népdalokra: ezek csakis egyetlen szólamot, a dallam-, (ének)szólamot tartalmazzák, akkordkíséretük pedig nincs (ha van, akkor az már modern hozzátoldás). Ebből következően már azt is értjük, hogy az ógörögök kezdetleges hangszereire pillantva én miért minősítettem az ógörög zenét fejletlennek. Ezek a hangszerek egyszerűen felépítésüknél fogva nem voltak képesek bonyolultabb zenei kíséret kivitelezésére (ha feltételezzük, hogy az énekes hangszerén magát kísérte).

 

A modern európai gyökerű zenére -ha lehet ezt mondanom-, éppen az "ellentéte" jellemző, a polifónia. Itt már különálló, egymással zeneileg közvetlen kapcsolatban lévő szólamok "versengenek" egymással (gondoljunk csak ennek zenei csúcsteljesítményére, a bachi ellenpontra) és a dallamszólam alatt megjelenik a markáns, jól modellezhető, de rendkívül bonyolult akkordrendszer.

 

Ez a zeneszerkesztési elv valójában csakis a kiművelt európai zenére érvényes. Persze vannak kíséretek más, ősi, idegen zenékben is, ám ha jobban megvizsgáljuk, akkor csupán álpolifóniát fogunk találni, amely a kíséretben oktávot, maximum kvint hangközt tartalmaz. Ennek tipikus példája az indiai zene, amely zeneelméletében szintén rendkívül fejlett, de klasszikus formájában álpolifonikus. (Mostanában jelenik meg benne a markáns akkordkíséret, ám ez már európai hatás.)

 

Még egyszer hangsúlyozva: a polifónia emelte ki az európai gyökerű zenét a "jeltelen" ősi népzenékből a világ legbonyolultabb, ám egyúttal legmagasabb szintű és "legjobb hangzású" zenéjévé.

 

Furcsamód, az európai ember általában nem méltányolja ezt a szellemi teljesítményt; én úgy vélem, hogy egyszerűen hozzászokott ehhez és számára már elveszett ez a komplex zenei varázs. Pedig még mindig ott van; véleményem szerint nem véletlenül özönlenek a japán, kínai, koreai tanítványok Európába zenét tanulni. Számukra ugyanis nincs komolyabb, minőségében magasabb szintű zene, legfeljebb némi népi vagy sintoista, buddhista szertartászene csengettyűhang és egyéb szörnyeteg "hangszerek" formájában. Ilyenek például az ősi kínai hangszerek, amelyek ugyan dúr-pentatóniára épülnek, de korántsem az általunk megszokott, szofisztikált hangzásvilágban.

 

A polifóna tehát a lehető legmagasabb szintű zenei szervezettséget jelenti. Önmagában azonban nagy valószínűséggel nem alakította volna át a zenei közgondolkodást, ehhez társadalmi változások is kellettek. Ezt a következő fejezetben tárgyaljuk.