A lámpaláz és a színpadi megjelenés

 

Bevezetés

A lámpaláz

A színpadi megjelenés

 

Bevezetés

 

Különböző célból kezdünk el zongorázni:

Lehetséges öncélúan, csakis önmagunk szórakoztatására zenélni, ám a többség igenis szeretné megmutatni szerzett tudását, így előbb-utóbb szinte törvényszerű, hogy beleütközünk a színpadi szereplésbe, amelynek egyetlen valós problémája van: a lámpaláz.

 

A lámpaláz

 

Bátran állítom, hogy színpadon állni (és teljesíteni) egyfajta narkotikum. Aki egyszer hozzászokott, az nagyon nehezen fog lemondani róla vagy ami még rosszabb: hiánya miatt másféle narkotikumhoz fog nyúlni. Az utóbbira a bulvár és egyéb sajtóból számos példát tudunk mindannyian felmutatni, de általában ilyesféle pótcselekvésbe hal bele a kifakult sztárok egy része.

 

Itt és most nem célom a "színpadra vágyás" pszichológiai mozgatóinak feltérképezése, de ne kételkedjünk: jócskán van belőlük és már kora gyermekkori neveltetésünktől, azaz szülői befolyástól kezdve belépnek életünkbe. Ez is tehát nagyobbrészt nevelés és egzisztenciális háttér kérdése.

 

Ebben a részben egyedüli célom a lámpaláz pszichológiai feltárása, ha ezzel ugyanis tisztában vagyunk, akkor sokkal könnyebben tudunk majd megbirkózni vele. Kezdők számára ez létkérdés, mert többen kezdik a szereplést kudarcokkal és ez hamar kedvüket szegheti nyilvánvaló tehetségük ellenére.

 

A színpadra, reflektorfénybe vágyóknak van egy csoportja, akiknek nincs és soha nem volt lámpalázuk, ők mindig, bárhol és bármi áron szerepelni akarnak. Ezért gyakran hajlandók szellemileg-kulturálisan "prostituálódni", azaz tehetségükhöz mérten alantas felkéréseket is elvállalnak.

 

Az exhibicionisták másik csoportja nem akar minden áron feltűnősködni; a közszereplés -szakmai fejlődésével párhuzamosan-, általában lassan, de biztosan bontakozik ki életében. Tipikusan ilyen lehet egy tehetséges zongorista, aki néhány rajongóval kezdi és szólókarrierje fokozatos, egyre bővülő rajongói táborban bontakozik ki. Talán ők azok, akik kezdetben még küzdenek a lámpalázzal.

 

A lámpaláz kifejezés sajnos nem pontos, elvégre azt nem lámpák, hanem a szereplőre irányított reflektorok (is) okozhatják. (Nyilvánvalóan az utóbbiak szintén lámpák, ám mégis kaptak egy külön nevet, ami szerintem plasztikusabb kifejezés a probléma megfogalmazására, hiszen senki sem lesz lámpalázas olvasólámpa mellett.) A reflektorok ugyanis erőteljes és koncentrált fényt árasztanak a szereplőre, valamint ők már tapasztalhatták, hogy szintúgy nagy meleget, kész tehát a rendkívül kényes helyzet arra, hogy a szereplő már a kezdeti feltételek miatt lelkileg teljesen kiboruljon, zavarba jöjjön vagy bakit vétsen. Természetesen nemcsak szereplés során léphet fel a lámpaláz, hanem például komolyabb vizsgák előtt, elérkeztünk tehát a lámpaláz pszichés mozgatóinak feltárásához.

 

Mi okozza a lámpalázat?

Röviden szólva a tét érzete. A lámpaláz alapja egy olyan szituáció, ahol az egyénnek valós időben teljesítenie kell és teljesítményének bizonyos tétje van. Vegyük észre, hogy nincs lámpaláz tét nélkül. Sok tét nélküli szituációt egyértelműen lehet játéknak minősíteni, sőt ha játékot a szereplő téttel terhelt szituációnak vél, akkor meg fog jelenni nála a lámpaláz. Ilyen lehet például egy zongoraóra is. Ilyen esetekben egyébként az egyik legsürgősebb feladat az izguló egyént tévedéséről felvilágosítani.

 

Egy vizsgának sokféle tétje lehet: szintugrás, bukás kivédése, diplomavédés, stb., de milyen tétje lehet a szereplésnek?

 

A szereplés során az egyén valós idejű teljesítménykényszerben van, még pedig nyilvánosság előtt. A tét ebben az esetben az esetleges kudarc miatti, a nyilvánosság előtti megszégyenüléstől való félelem. Ehhez hozzáadódhatnak további tétek, például további fellépések elveszítése, stb.

 

Nincsen tehát lámpaláz, ha:

Láthatjuk, hogy ilyesféle helyzetekben kisebb-nagyobb mértékben mindannyian voltunk már életünk folyamán. Általában a siker-, és kudarcélmények választják le a magamutogató exhibicionistákat az emberek azon jeltelen tömegétől, akik semmilyen módon nem hajlandók szerepelni.

 

Ne legyenek illúzióink: kisebb-nagyobb mértékben, de minden szereplésnek van tétje, ha csak nem az, hogy egyáltalán sikerül-e és ezáltal képesek vagyunk-e feljebb lépni lelki fejlődésünkben (mert én ezt is annak tartom). A kérdés tehát az, hogy miképpen küzdjük le a lámpalázat?

 

Állítom, hogy a lámpaláz valójában jó dolog. Az emberek többsége csakis azért idegenkedik tőle, mert nem tanulta meg a kezelését. A lámpaláz ugyanis olyan pszichés stresszhelyzet (amit a test biokémiája is követ), amely egyfajta harci szituációként koncentrálásra és szélsőséges teljesítményre állítja be a lelket és testet. Aki már harcolt, az tudja miről beszélek: harc közben egyáltalán nincs fájdalomérzet, az érzékelés élesebbé válik és egyetlen cél a győzelem, harci esetben a túlélés. Sok ember valójában ettől a felfokozott érzettől idegenkedik, mások pedig állandóan pontosan ezt keresik (például extrém sportok formájában).

 

Mivel a lámpaláz stresszhelyzet, megkérdeztem Budai András medikus tanítványomat...

 

Budai András

 

...az ekkor a testben fellépő biokémiai változásokról. A stresszre a test többféle vegyület kiválasztásával válaszol, még pedig súlyosságától függően különböző mértékben. A lehetséges anyagok közül az adrenalint és endorfint érdemes megemlíteni. Az adrenalinnak sokféle hatása van a szervezetre; az egyik legismertebb: leszűkíti a végtagok vérellátását, hogy több vér jusson a létfontosságú szervekbe, legfőképpen az agyba és a szívbe, tehát lámpaláz alkalmával ezért válik hideggé és nyirkossá a kezünk.

Az adrenalin mellett endorfin is felszabadulhat, amelyet neveznek a "futók gyönyörének" is. Nevében benne van hatása: mivel az opiátokhoz hasonló vegyület, felfokozott boldogságérzetet élünk át ilyenkor. Napjaink orvostudományi kutatásainak egyik központi eleme az endorfin keletkezésének és hatásmechanizmusának komplex feltérképezése.

 

A lámpalázat tehát biokémiailag és pszichésen nem leküzdeni kell, hiszen éppen hogy sokat segíthet nekünk, hanem céljaink érdekében irányítani.

 

Első lépésben MINDENT meg kell tennünk a sikeres felkészülésért. Olyannyira, hogy a végén azt mondhassuk magunknak:

 

"Igen, én MINDENT megtettem a sikerért, a többi nem rajtam múlik!"

 

Nagyon lényeges mozzanat ez, hiszen ezután többé már nem tudjuk vádolni magunkat az esetleges kudarcért. A kudarcok többségének oka éppen a tudatos-tudatalatti lelkiismeretfurdalás a hanyag felkészülés miatt.

 

Második lépésben, közvetlenül szereplés (vizsga, stb.) előtt "harcosként" kell fellépnünk. Fel kell tennünk magunkban a kérdést: "Akarom én mindezt?" Ha nem, ez egy korrekt, (bár rossz) döntés. Mondjuk le az egészet és életünk egy másik irányba fog kanyarodni.

 

Ha nem hátrálunk meg, úgy minden előttünk álló kihívásra leküzdendő akadályként kell tekintenünk. Nem lehet úgy a színpadhoz közelíteni, mint a megpatkolandó lóhoz: akarjuk is, meg nem is, mert félünk tőle. Az állandósult reflektorfény egyébként eléggé fárasztó és nem mindenki bírja idegekkel. Okos szereplők azonban képesek találni olyan tevékenységet (persze nem az ivást), amely le tudja vezetni a felgyülemlett feszültségeket.

 

Van egy kiváló mondat Shakespeare bácsi szentivánéji álmából, amely csatakiáltásként is felhasználható rohamozás előtt:

 

Ide nekem az oroszlánt is!

 

Összefoglalva a lámpaláznak kétféle hatása van:

  1. maximális felkészültség esetén egyfajta doppingként segít a siker elérésében,

  2. kudarc esetén lehúz és tönkretesz mindent.

Hogyan dolgozzunk fel az esetleges kudarcokat?

Mint a győztesek: analizálni kell a történteket, tanulni belőle és legközelebb jobban csinálni.

 

A színpadi megjelenés

 

A fenti gondolatok által talán bizonyítást nyert, miszerint a művészi szintű zongorajáték már a színpadi megjelenésnél és a zongorához való közelítésnél eldől. Minden lámpalázra utaló mozdulat (kéztördelés, bizonytalan járás, stb.) vagy kontrolljának hiánya a közönség számára üzenet lehet egy minőségileg rosszabb produkció felől.

 

Egyes vélekedések szerint az sem mindegy, hogyan ülünk le a zongorához. A legenda szerint Liszt Ferenc mindig jobb lábbal lépett be a szék elé és a bal lábbal való belépés sokaknak esetlennek tűnhet. Ezen információ megértéséhez egy pillanatra magunk elé kell képzelni egy színpadon álló zongorát...

 

Forrás - Source: www.esm.rochester.edu

 

...mert annak klaviatúrája a közönség felől nézve legtöbbször balra áll. Ám az is igaz, hogy ha a művész a zongorához közel hajol meg, akkor azt inkább a közönség felől, a zongora előtt kell megtennie (ezt egyébként gyakran teszik meg, sőt bele is kapaszkodnak a hangszerbe), így viszont a belépés bal lábbal fog történni. Másrészről -például zongoraverseny esetén-, a színpad a zenekar miatt sokszor zsúfolt, ebből következően a művésznek egyszerűen nincs helye a jobbos közelítésnek. És itt csatlakozik be egy "pszichomozzanat" is: a művész ilyen esetekben szándékosan jön ki a zenekarban elvegyülve vagy közvetlenül előtte (azaz bal felől közelít a zongorához), ezzel sugallván, hogy most csapatmunka következik, nem pedig szólóest.

 

(A mai modern időkben kezdik ide-oda forgatni a zongorát a színpadon, amely ellen lázadnak is rendesen a művészek.)

 

Az optimális színpadi megjelenést és távozást a legnagyobb művészeknél tapasztalhatjuk meg:

  1. viszonylag gyorsan, de nem sietve jönnek ki a színpadra. Nem trappolnak, inkább kicsiket lépkednek. Az irány pedig általában maga a zongora.

  2. A zongora mellett megállnak, röviden meghajolnak, lágyan mosolyognak. Sokan állnak meg a zongora mellett és meghajláskor bele is kapaszkodnak.

  3. Viszonylag gyors leülés és székigazítás, utána 4-5 másodperc koncentrálás. Van, aki a klaviatúrát nézve megvárja, míg elül a közönségzaj.

  4. Teljesen egyértelmű, hogy a tapasztalt művész a megjelenés 1-2 percében már a fejében játssza a darabot.

  5. Az előadás végeztekor a fent ismertetett üdvözlési rutin fut le.

Érdemes mindezt kigyakorolnunk éppúgy, ahogy a színészek is alaposan elpróbálják a tapsrendet.