A zongora
A négyféle moll skála
Én azt olvastam valahol, hogy a könnyűzene a dallamos mollt, míg a komolyzene inkább a harmonikus moll skálát használja. Mi a véleménye Önnek erről?
A megállapítással nem értek egyet. Az igaz, hogy a klasszikus zene és annak elméleti tudománya a harmonikus moll hangsort veszi alapértelmezettnek a természetes moll helyett. Valószínűleg ezt azért teszi, mert a klasszikus és romantikus mesterek az előbbit részesítették kiemelt előnyben. Ám ez nemcsak használatának gyakoriságára utal, hanem arra is, hogy a harmonikus moll skála -amint azt már részletesen kidolgoztam az Összhangzattan című fejezetben-, külön alaphangnemként, tonalitásként kezelendő. Ez azt jelenti, hogy a harmonikus moll skálára építhető hangzatok a csakis reá jellemző, azaz egyéni tonális jelleget hordoznak magukban. Ez azonban nem mondható el a dallamos mollról, mivel annak tonális magva nagy valószínűséggel szintén a harmonikus mollra építhető hármas-, vagy négyeshangzatokból áll. Ebből következően észrevehetünk a két skála között egyfajta alá-, és fölérendeltségi viszonyt, amelyben mindenképpen a harmonikus moll lesz a meghatározó elem.
Egyébként a dallamos moll a maga kétféle skálaépítkezésével (felfelé és lefelé ugyanis más hangokból áll) egészen öszvér képződménynek tűnik; én nem is tudom, hogy kinek jutott eszébe egyáltalán katalogizálni és azonos szinten említeni a tonális alapként kezelt természetes és harmonikus moll skálával. A magam részéről a dallamos moll skálát, főként mint improvizációs kiindulópontot nem használom, helyette annál inkább a természetes és a harmonikus változatot. Ez nem azt jelenti, hogy az improvizáció során nem lépek ki a skálaszabta keretek közül, de mindig látom alatta az alapként felhasznált, szerencsés esetben statikus szerkezetű skálát (mert a dallamos moll nem az).
A "könnyűzene" kifejezés enyhén szólva tág és egyébként is gyűjtőfogalom, így nem lehet közötte és a dallamos moll skála között egyértelmű és minden mást kizáró szimbiózist megállapítani.
Pénzes László