A kéz-, és testtartás 

 

A kéz- és testtartásról számos szabály kering zongorista körökben, amelyet aztán általában a legnagyobb művészek cáfoltak-cáfolnak meg. Vegyük összehasonlításul a 20. század 2 legnagyobb zongoraművészét.

 

Glenn Gould (1930-1982) általában a zongora fölé kuporodott, kezeit a klaviatúra előtt szinte egészen lelógatva...

 

 

 

 

 

 

 

 

Ülésének legfőbb jellegzetessége a zongora fölé való kuporodás, amely sokszor azt okozta, hogy kézfejeinek szintje a billentyűk szintje alá került. Pedáns zongoratanár nénik ilyenkor rácsaptak volna Glenn kezeire, mondván, azonnal tartsa vízszintesen és a billentyűk szintjével mindig egyvonalban.

 

Elgondolkodtató tényező, hogy ez a technikai furcsaság zongorajátékában természetszerűleg mégsem mutatkozott meg, sőt a legenda szerint nem is (nagyon) pedálozott, ami azt jelenti, hogy a műhöz kialakított ujjrendjének mindig optimálisnak kellett lennie. Talán jócskán hozzájárult mindehhez Glenn Gould vitathatlan zenei zsenialitása is.

 

A valós probléma az, hogy Glenn Gould zongorajátéka technikai kiindulópontjaiban gyakorlatilag továbbadhatatlan, oktathatatlan.

 

Azt a technikai referenciát, amely nekünk a biztos zongorajáték megalapozásához szükséges, Szjatoszlav Richternél (1915-1997) találjuk meg. Ő mindig pedáns "német" testtartásban ült a zongorához (apja német volt). Fontos megemlíteni idevágó megjegyzését, amelyet életrajzi interjúkötetében olvashatunk (Bruno Monsaingeon: Richter - Írások, beszélgetések), miszerint a jó zongorajáték legfontosabb kelléke a testtartás.

 

 

 

 

 

Mi a richteri testtartás lényege?

Egyenes háttal, derékszögben behajlított lábakkal üljünk a zongora elé. Kezünk, alkarunk egy síkban és vízszintesen legyen. Ezért állítható magasságú minden zongoraszék és ezért nincs egyik típusnak sem háttámlája (a felső Richter-kép és a középső Gould-kép támlás székeit ne vegyük figyelembe, ám egyébként is jól láthatjuk, hogy a művészek nem dőlnek nekik). Szemléltessük mindezt sematikusan, crash test dummy-kkal (törésteszt bábuk):

 

 

Kézfejünk és a klaviatúra egymáshoz képest mindig párhuzamosan álljon...

 

 

...még akkor is, ha alsó vagy felső billentyűkön játszunk (ezt a párhuzamosságot hivatott hangsúlyozni a jobb oldalon lévő szürke nyíl)...

 

 

Ez lényeges, mert ha ezekben a tartományokban játszunk, a könyökünket is ki kell tolni ahhoz, hogy ez a párhuzamos viszony megmaradjon. Ugyanakkor ujjaink félig behajlítottak, de hangsúlyozottan nem visszahajlottak ("mintha almát fognának a kezek"):

 

Összehasonlításképpen nézzünk meg további videókat is híres zongoraművészekről. Elsőként kell megemlítenünk a híres magyar négyest, Cziffra Györgyöt, Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt és Schiff Andrást.

 

Cziffra György

Kocsis Zoltán

Schiff András

Ránki Dezső

A fent ismertetett kéz-, és testtartás voltaképpen a klasszikus zongorajáték technikai kiindulópontja volt (például Mozart zenéjéhez), ám a zongorázáson belül rengeteg további stílus alakult ki, amely számtalan egyéb zenei karaktert képes megjeleníteni. A zongoratechnikai szabályok garantáltan megváltoztak a romantika megjelenésével (Beethoven, Liszt, Chopin), hiszen a zeneszerzők-zongoravirtuózok a műveikbe addig soha nem hallott intenzitást és dinamikát vittek bele és ez már más technikai repertoárt igényelt.

(Gyakorlatilag ettől a korszaktól kezdve jelenik meg a napjainkban néhány zongoraművésznél is tapasztalható, híres kalapácstörő billentéstechnika. A laikusoknak 1 rövid magyarázat: a modern zongorában a hangképzés úgy történik, hogy a billentyű lenyomásával 1 kalapácshoz hasonló szerkezet üti meg a zongorahúrt; magas hangtartományban egyszerre több húrt is. Nos, hirtelen és rendkívül erőteljes billentés esetén a kalapács vékony nyele kettétörhet.)

 

Az első komolyabb, koncepcionális változtatások  Liszt nevéhez fűződnek, aki állította és következetesen alkalmazta is, miszerint a másfajta zene másfajta technikát igényel. Ez érintette:

A változtatások azonban már a haladó szint küzdelmeit érintik. A klasszikus kéz-, és testtartás tökéletesen elég a megfelelő alapozás megkezdéséhez. Sőt, mivel a zongoratechnika sohasem fejlődött a zeneszerzők és műveiktől függetlenül (tehát sohasem keletkezett olyan zongora-módszertan, amely ne vette volna figyelembe az éppen aktuális zongoraműveket), ezért a zeneszerzőkön keresztül is felállítható egy olyan fejlődési út, amelyen keresztül (részben) magát a technikát is elsajátíthatjuk:

  1. mindenképpen Bach mesterrel kell kezdeni,

  2. Mozart és Haydn,

  3. Chopin és Liszt-darabok.