A skálázásról és általában véve a gyakorlásról

 

Egy hangszer művészi szintű (illetve bármely dolog mesterszintű) elsajátításának legjobb módja a zseninek való születés.

 

Forrás - Source: www.time.com


Ha ennek híján vagyunk, akkor a szorgalmas skálázás és etűdözés, amit persze a zseni sem nélkülözhet. Ez a módszer azonban kizárólag a megszállottak kiváltsága: aki egyszer hozzákezdett skálagyakorlataihoz, annak utána pályafutása végéig ki kell tartania mellette. Ellenkező esetben minden tanult folyamat rettentő hamar eltemetődik és igen fárasztó (s mennyire bosszantó!) lesz azt újból előásni.

 

A skálázás a leghatékonyabb módszer, ám egyben hosszútávon a legunalmasabb. Ez már a múltban sem riasztotta el a megszállottakat; állítólag Liszt Ferenc minden idők legnagyobb zongoraművészeként...

 

 

...a napi 4-6 órás gyakorlóidejének jelentős részét skálázással töltötte, de ezzel (azt hiszem) a többi művész sincs másként. Kivétel persze mindig akad, de csakis a zseni kategóriában, például Szjatoszlav Richter önéletrajzi kötetében azt állítja, hogy sohasem skálázott (azaz mindig csakis előadási darabokkal foglalkozott).

 

Általánosságban én a skálázás (skálagyakorlatok) fogalmába sűrítem az összes olyan gyakorlatot, amely kifejezetten nem –esetleg gyakorló-, hangszerdarabként, azaz etűdként íródott s így nem rendelkezik a zeneiség legalapvetőbb (tonális) törvényszerűségeivel. Művészi szint felett a skálázás már nem tanító, hanem pusztán „megtartó” tevékenység, jóllehet így is pótolhatatlan.

 

A skálázással kapcsolatban egy másik fontos szabály is felállítható: amíg örömmel foglalkozunk hangszerünkkel, azt hívjuk egyfajta zenei élvezetnek, amikor pedig már nincs kedvünk hozzá, ott kezdődik a gyakorlás.

 

Eredményes hangszertanulás nem képzelhető el türelmes, biztos alapozás nélkül. Ha rossz az alapozás, összedőlhet a ház, éppúgy, ahogyan a kudarcok rombolhatják le lelkesedésünket, ha „légbe építjük” hangszertudásunkat. Érdemes ezért teljesen kezdőként szakemberhez fordulnunk, aki legalább az alapozást felügyeli. A dolog csak első pillantásra tűnik egyértelműnek, ugyanis számos ellenpéldával találkoztam már, ezért láttam szükségét ezen megjegyzésnek. Ez zongoránál az optimális test-, és kéztartást, billentést, alapszintű kotta-, valamint zongoratudás és szemlélet kialakítását jelenti.

 

Az eredményes gyakorlás további záloga a rendszeresség. Aki napi 25 órát szentelhet hangszerének, az szerencsésnek született. Ha erre nem vagyunk képesek, legalább napi másfél órát szánjunk rá. Ám napi 1 óra gyakorlás is többet ér az egyszeri 3-4 órásnál hétvégén, ez utóbbi esetben ugyanis nem lesz fejlődés. A tudás mottója tehát csakis ez lehet:

 

A mindennapjaink részévé kell tennünk azt, amit meg akarunk tanulni.

 

Ha lehetőségeink megengedik az éjt is nappallá tevő gyakorlást, akkor (körülbelül) 6 feszített munkanap után mindenképpen iktassunk be 1 teljes pihenőnapot...

 

 

...ilyenkor lesz feladata elménknek a pihenésen kívül a sok, ömlesztve megtanult folyamat végső elrendezgetése, amihez már egyébként hozzáfogott a köztes alvások alkalmával. A pihenőnap ugyanakkor eredményesen akadályozhatja meg a „torkig vagyok”- érzés elhatalmasodását.

 

A másik, alapvető probléma a türelmetlenséggel van összefüggésben. Általában a kezdők szoktak kedvenc zenéjükön  tanulni („…azért gyakorlom, hogy majd egy napon tökéletesen lejátszhassam azt…”). A lelkesedés méltányolandó és természetesen csak a komolyabb műveknél számítható fel a türelmetlenség hibájának. Az optimális módszer szerintem több szintű:

Összefoglalva, az eredményes gyakorlás anyagi és szellemi kellékei:

A Pénzes-féle módszertan ugyan megpróbálja a hangszertudáshoz vezető utat logikusan rendszerezni, mintegy "racionalizálni", ezerféle módon megmagyarázni, tehát lényegében magát az utat lerövidíteni, de a tudás megszerzése mellett nem tud mást ígérni, mint vért...

 

 

...izzadtságot...

 

 

...és dögunalmat: