A hegedű II.

Rövid hangszertörténet

 

(Forrás: Riemann - Brockhaus lexikon)

 

A hegedű nagyjából 300 éve a második legfontosabb hangszer a zongora után. Fejlődése -mint minden komolyabb hangszeré-, több lépcsős és olasz földön kezdődött.

 

Az 1500-as években Milánó környékén már létezett a hegedűnek egy korai 3 húros, szintén kvint hangolású változata. Az olasz violino elnevezés először 1538-ban jelenik meg, de úgy tűnik, hogy sokáig csak gyűjtőnévként volt használatos. 1550 körül bővül a hegedű 4 húrossá, majd klasszikus formája a híres Amati műhelyében jött létre az 1600-as években. A hegedű formáját és hangszerészeti arányait Stradivari véglegesítette 1713-ban, ekkor lett a hegedű testhossza (korpusza) 35,5 cm, bár a hangszer ezidőtájt még csak kamarahangszerként funkcionált.

 

Ahhoz, hogy erősebb hangú szólóhangszerré váljék, további változtatások váltak szükségessé. Az átalakítás minden olyan szerkezeti egységet érintett, amely a húrok erősebb feszítését hivatott szolgálni, ezért lényegében valamennyi régi építésű hegedűt átépítettek.

 

A leghíresebb hegedűépítő iskolák észak-olasz földön alakultak ki: