A hónap zongoraműve

 

A későbbiekben -főként Johann Sebastian Bach munkásságára gondolva-, szándékomban áll orgona-, és csembalóműveket is kijelölni.

 

Archívum

2015. április

A világ soha sincs felkészülve a zseni érkezésére: zavarba jön tőle, mert a zseni tükröt tart neki önnön középszerűségéről, másrészt pedig megretten a változások szeleitől, amit a zseni támaszt fel egy pillanat alatt, néha iszonyatos viharok formájában. Ezért oly igaz Peter Shaffer megjegyzése az Amadeus film végén (amit emlékezzünk vissza, Salieri szájába ad): "Én vagyok a középszerűség istene és én feloldozlak titeket."

Így robbant be a 18. század második felébe Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791). Egyértelműen ő volt a valaha élt legnagyobb zenei elme: ami zenéből állt, annak megoldására, reprodukálására, megtanulására, addig soha nem tapasztalt továbbgondolására azonnal képes volt olyan mértékben, hogy emberek sápadtak bele és remegett meg a térdük.

Mozart élete viszonylag jól dokumentált, olyannyira, hogy szinte "jóbarátként" ismerhetjük őt. Sok életrajz nem kíméli és egy oknyomozó újságíró szenvedélyével rántja le a leplet számos rossz tulajdonságáról: gyermekes szertelenségéről, szabadszájúságáról, a hétköznapi diplomácia teljes hiányáról. No de hát miként viselkedhetett másként a valaha élt legnagyobb zenei elme?

Pontosan úgy, ahogy Mozart tette a középszerű világgal szemben: meg nem alkuvóan és megingathatatlanul. A sokszor gyerekes viselkedés mögött egy olyan művész rejtőzött, aki talán a világtörténelemben először megpróbált a saját lábára állni, hogy saját maga bontakoztassa ki zsenialitását. (Később ennek az attitűdnek Beethoven lesz a fő zászlóvivője és talán maga az egész romantika.)

Ebben a heroikus küzdelemben néha megfáradt, ekkor komponált szomorú hangulatú zenéket is, ám ez nem volt jellemző rá: Mozart zenéjének legtöbbje tökéletesen optimista, éteri és egyenesen Fentről származik. A hónap zongoraműveként most kivételesen fájdalmas zenei részletet hallhatunk Tőle:

 

A-dúr zongoraverseny No. 23. - 2. tétel  - Adagio (K. 488)

2015. március

Véleményem szerint a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője Dimitrij Sosztakovics volt (1906-1975). Csodagyerekként kezdődő karrierjét először a 30-as évek sztálini ideológiai és fizikai terrorja tépázza meg, főként a Kisvárosi Lady Macbeth című operája miatt, de később is, gyakorlatilag egész életében szenved a kommunista ideológiai gépezet és bürokrácia mindennapos packázásai miatt.

Az egyébként is érzékeny lelkületű művész teljesen befelé fordul és néhány memoárjában a magányos Hamlethez és az illúzióit, valamint eszét fokozatosan elveszítő Lear királyhoz hasonlítja magát. Sosztakovics zenéjének lényegét tulajdonképpen ez a kettőség jellemzi: egyfelől a kóros mértékű megfelelési kényszer a fennálló rendszer irányába, amely sokszor indulószerű, szocialista-realista csinnadrattában manifesztálódik (ne felejtsük el, hogy 1953-ig, Sztálin haláláig oly korszak áll fenn, amelyben egy Iszaak Babelt kivégezhettek), illetve ennek éppen az ellenkezője: lassú, lírai, többnyire borús, filozofikus hangvételű zene. Pedig Sosztakovics zenében bármire képes volt: kevesen tudják, hogy kiváló filmzenéket is írt, valamint populáris, máig is népszerű dallamokat (ilyen például 2. keringője, még André Rieu is feldolgozta).

 

Az alábbi zenei részlet a zeneszerző egy viszonylag kiegyensúlyozott műve (2. zongoraverseny - 2 .tétel - Andante), bár a kezdő, fenséges C-dúr tonalitás egy idő után itt is beborul C-mollba és többé onnan már nem is tör ki. De amire csak a legnagyobb zeneszerzők képesek: Sosztakovics is birtokában volt a "tökéletes dallamnak". Ezt hallhatjuk az alábbi felvételen.

2015. február

Először is elnézést kérek a késői publikálásért, de ebben a hónapban rengeteg dolgom volt.

 

Nos, a hónap zongoraművének Frederic Chopin (1810-1849) egyik legnépszerűbb prelűdjét, a híres Esőcsepp-prelűdöt választottam (op.28. No. 15. Desz-dúr). Amikor az Interneten rákerestem, hogy mint is mondanak mások erről a műről, még olyan írással is találkoztam, amely valamilyen gyanús számmisztikát igyekezett találni a 24 prelűdben, illetve párhuzamokat és ellentéteket vont Johann Sebastian Bach hasonló szerkesztésű Das Wohltemperiertes Klavier című sorozatával. Hát persze, hogy összehasonlítható a sas és az oroszlán, bár mindannyian titkon érezzük, hogy bár sok közös vonásuk akad, azért enyhén szólva mégsem „kompatibilisek” egymással. Nem marad tehát más hátra, mint a sületlenségek mellőzésével leírni a zene hallgatása és persze aktív gyakorlása során szerzett tapasztalataimat.

 

A mű sok más prelűddel együtt (feltételezések szerint) 1838-39-ben Mallorca szigetén keletkezett, ahol Chopin és barátnője, a férfiruhákat és nevet viselő, extravagáns írónő George Sand töltötték téli vakációjukat. Az idillnek indult pihenés azonban katasztrofálisnak bizonyult: szinte folyamatosan esett az eső és egy fűtetlen, nedves kolostorban lettek elszállásolva. Egyes feltételezések szerint Chopint itt kapta meg első komolyabb, tüdőbajos rohamát, aminek eredményeképpen vissza kellett térniük Párizsba.

 

Furcsa, sokszor „töredékes” hangulatúak a prelűdök. Talán azt is lehetne mondani rájuk, hogy csupán impressziók, amely fogalmat néhány évtizeddel később Debussy és kortársai izmosítanak fel és hirdetnek ki a nagyvilágban impresszionizmus néven.

 

Mennyei Desz-dúrban kezdődik a prelűd első része, amely egyúttal a főtéma is. George Sand a folyamatosan ketyegő Asz-hangról asszociált a monoton esőkopogásra és állítólag a prelűd „Esőcsepp” melléknevét is ő adta. Az idilli zenei környezet azonban a mű közepén gyökeresen átfordul a Chopin által legsötétebb hangulatú hangnemként kezelt Cisz-mollba.

Kétszer hangzik fel ugyanúgy a kizárólag bal kézben vitt, egyre felfelé mászó, tragikus dallam, amely fokozatosan, egyre növekvő dinamikával támad, míg végül rémítő fortissimóban tör ki. Ám a mű tartalmi csúcspontja csak ezután következik egy rövid, szintén Cisz-moll hangulatú lezárásban, amelyben Chopin –formabontó módon-, keresztállást is alkalmaz (a zenei fogalomnak több jelentéstartalma van, saját értelmezésem szerint jelentheti 2 egymás mellett lévő félhang egyidejű megszólalását is, itt például Disz-E).

 

Nem vagyok híve az ilyen jellegű beszámolóknak, de mindezt azért írtam le ilyen részletesen, mert véleményem szerint Chopin mester főként a Cisz-moll részben alkalmazott zenei eszközökkel írta le a halálfélelemtől átjárt, fulladásos rohamát. Kiváltképp a keresztállás és a közvetlenül utána jövő akkordok hatnak zeneileg igazán „fullasztóan”, legalábbis én így érzem.

 

A mű utolsó részében kissé átalakulva, mintegy még idillibb zenei megoldásban tér vissza a Desz-dúros főtéma. Tartalmilag nézve ez egyértelműen a túlélés örömének érzelmi megnyugvása lehetett.

 

Publikáláshoz a sokféle lehetőség közül én Schiff András összefüggő, 24 prelűdös interpretációját választottam ki; a művet manapság legtöbbször így adják elő. Maga az Esőcsepp-prelűd 17.56-nál kezdődik. Műértők egyúttal észrevehetik, hogy a művész Chopin kedvenc zongoramárkáján, az azóta megszűnt Pleyel-zongorán zongorázik.

2015. január

Az újév első hónapjában rendhagyó módon nem zongoraművet, hanem zongoristát szeretnék előtérbe helyezni. Gershwin Rhapsody in Blue című művét azt hiszem mindenki ismeri, ám Kiss Petra zongoraművésznő nevét csak most kezdjük megtanulni, bár saját YouTube-csatornáján egyre több értékes zongoraművet publikál, főként koncertfelvétel formájában. További sok sikert kívánunk neki Saizburgban, ahol éppen tanulmányait folytatja!